2017. február 28., kedd

Életmód sok zenei blokkal

Életutam közepén én is átgondoltam, hogy mi a szart is akarok kezdeni magammal tulajdonképpen. Ennek volt pár apropója. A kedvenc gyermekem megjegyezte, hogy a 61 éves biosztanárnője jobb karban van, mint én. Ez volt az egyik legjobb motiváció. Elevenemben talált, még akkor is, ha tekintetbe vesszük, hogy a gyerek egy kis gecifej.

Ültem a kanapémon és mélyen magamba szálltam. Nagyon mélyen. Na jó annyira azért nem, mert lehet vén vagyok én, mint az országút, de az a nap, amikor bárki véleménye befolyásolja  dolgaimat, még nem jött el. Ettől azért elfilóztam, csak van mögöttem egy jó 10 éves sportmúlt, még ha az élsport közelébe nem is engedtek, de egész szépen teljesítettem. Ez is annyira otthoni: nyelvóra, úszás, lovaglás (pedig én a lovat tényleg csak kolbászként szeretem, elől harap, hátul rúg, középen magas) Valahogy volt érzékem hozzá, már rögtön ahogy pacira dobtak, így istállószagom volt egy darabig. Vívni bezzeg nem mehettem, mert az nem lányoknak való, pedig ahhoz is volt érzékem. Mindent jól összevetve egész sportos kislány voltam, és ez hagyott nyomokat azért rajtam. Labdában nem voltam jó, ez is fura, ahogy Zoli mondta, én vagyok a lány, aki garantáltan nem talál el semmit. Még azt a kurva kosárlabdás játékot is mindig elcsesztem és a tesóm tönkrevert. Aztán persze én is őt.

Gondoltam egye fene, vegyük elő a régi formációt, nem lehet az olyan komplikált, rutin megvan, minden ok velem. Hogy a formáció mégis hova a jó égbe szublimált nem tudom, de a 20as éveimről eszembe jut ez a nóta, ami talán viszonylag érthetővé teszi mi volt a szitu. Konkrétumokra úgy se nagyon emlékszem és talán jobb is ez így mindenkinek.




Szóval elindultam gladiátorképzőbe, ahol villámgyorsan realizáltam, hogy állóképességem nincs, a konstans derékfájásomnak meg van több oka is, továbbá a jóga nagyon jó bohóckodásra, de szebb tőle nem leszek. Így ebből élünk most, talán már nem olyan beláthatatlanul vészes a helyzetem. Új felismeréseket sem tettem, eddig is tudtam, hogy az edzés baromi fárasztó, ritkán kellemes és közben nem érdemes a tükröt bámulni. Crossfitre járogatok, ahol eleve mindenki szarik rá, hogy nézel ki, nem ez a sztori lényege.

Hogy utána én fehérjét igyak, hát nem. Sőt, nagyon nem. Egy laza öklendezésig jutottam vele, szerencsétlen szervezetem még a tej ellen is kétségbeesetten tiltakozott világ életében. Pedig dédim próbált rászoktatni, kakaóivó-versenytől kezdve mindent kitalált, mikor jött Mártélyról, legvégül feladták, elfogadták, hogy a gyerek ezt nem szereti, elengedték, béke volt. Így tettem a fehérjecuccokkal is, mert szar, de legalább drága.  Arról főleg hallani nem akarok, hogy dögízű csirkét egyek rizzsel. Szar, ráadásul messze nem az egyetlen alternatív fehérjeforrás-  aki ezt eszi nem csak azt bizonyítja, hogy kivagyi, hanem hogy mérhetetlenül hülye is.

Diétázni megint nem fogok, arra a kis időre nem szívatom már magam, nem készülök se olimpiára, se férjhez menni, akit zavar az a pár kiló rajtam majd néz mást. Sosem éreztem az evést bűnnek, a gyilkosság az, a süti desszert. Bár nincs különösebb problémám az ételhez való kötődéssel. Nem vigasztal, nem jutalmaz, szeretem, de nem vágok eret, ha valamiért koplalnom kell és nincs falási rohamom. A jó öreg önfegyelem, na azt mi szépen megtanultuk, képes lennék emelt fővel vigyáz állásban fölfordulni éhen egy szó nélkül, ha úgy adódik.

Ami maradt mindennapos, hogy mozgolódni jó dolog. Versenyezni nem óhajtok kislányokkal, nagyon másokkal se, nem célom párt találni ezzel, csak szeretném megőrizni az erőmet, mert jól jöhet még. 

Mostanában amivel nem tudtam még mit kezdeni az, hogy merre tartsak munka fronton. 
Ennek az az oka, hogy én nem tanultam semmit, valahogy nem is baszogattak miatta. Olvasgattam meg segítettem pogácsát szaggatni és ez így oké volt. Később vettem fel hanganyagot öcsémnek digitalizálásra, mikor versenyre készült meg ilyen ászisztencijá. Az akkori haverok a telepről mind elértek valamit, mert értelmes dolgokkal bíbelődtek, ott a Peti, akinek van az a fasza kis saját cége, IT security, jópofa, vagy Krisztián, aki elméleti fizikát tanít angoloknak ott a szigeten egy egyetemen. Vagy Mariann, aki meg áramot ad el nagyban. Szóval ez nekem nem annyira sikerült. 

Középiskolában egész jól elvoltam és jól is éreztem magamat, bár eredetileg biosz fakultációra jártam, nem támogatták, hogy baktériumokat nézegessek. Szerettem volna a mikrobiológiát, de skippeltük. Mikor érettségiztem, a Komenskyre akartak küldeni, ettől én frászt kaptam, mert annyira okos azért nem vagyok, Pozsony meg kibaszott messze van Békéscsabától. 

Szóval végül nem lett belőlem senki, otthonról elmentem és nagyon nincs is értelme hazamenni már. Azért, mert nincsen hova haza. Az a város, azokkal  a helyszínekkel és emberekkel, amire én emlékszem, már csak a fejemben létezik. Ha haza akarnék menni, a 90es évekbe kellene visszamennem. Ha oda is mennék, csak elszomorodnék és már nem találnám meg amit keresek, semmi nincs már úgy, mint régen. Nincsenek meg azok a képek, ahogy megyek reggel a Deák utcán végig és az indián nyár napocskája megfesti a gesztenyefák leveleit. Nincsenek már ott gesztenyefák, a francba is. És már nem jár arra a 7es busz sem. Nincs meg a cukorkaárus és lefogadom, hogy a gofris bácsit is a temetőbe kereshetem.



Akartam munkahelyet váltani, de elátkozottnak tűnök. Egy jó ideje könyvelgetek, csak a pénzért, nem öröm ez nekem. Próbálom használni az Excelt, nem vagyok benne jó, lehet tudok kis makrókat írni, de nehezen, addig pofozgatom, amíg mendegél, és tudok waylookupozni  ezerrel, Pivot szarságokat csinálni meg abból grafikont. Szerettem volna ezt befejezni végre: nem erre születtem én a világra. 
Régóta az az érzésem, hogy a trendi Szürke 50 árnyalata igazából úgy néz ki, hogy odaáll a vevő: „kimutatást az elmúlt száz évről, te kurva, itt van hat fájl, mittomén, mit akarok de ami kell benne legyen. Szedd ki a 2345610 db nem releváns adathalomból, csinálj Pivot (olyan vicces, hogy az sör is lehetne, csak kurvára nem az) aztán belőle egy ppt-, mert add is elő hottentottául.  Van erre 2 órád AZTÁN szopjál le”. Majdnem váltottam is, csak most jöttek ugye a franciák, mutattak egy helyet a térképen, meg mondtak olyan számot, amire az egyetlen helyes válasz az volt, hogy „OK, Christian, milyen színű legyen a grafikon?”. Mert elvek nélküli ribancok vagyunk mi mind.

Hogy elhagynám-e az országot? El. Világ életemben európainak neveltek, egyszer már kimozdultam a komfortzónámból, engem Budapesthez nem köt semmi. A Jura szép. Nekem mindegy, hol élek. Ahol engedik, leginkább ott.  Hogy hogyan, hát majd elválik. Itt tartunk most. ezt a zenét itt hagyom, nagy kedvencem, de csak akkor hallgatom, ha vidám vagyok, különben felvágnám az ereimet rajta.




2017. február 21., kedd

Ütközet

Megint belefutottam az erősközépkorú, elvált vagy el sem kelt, kissé elhízott,lenőtt hajfestékes önjelölt (állat)világmegváltó nőneműekbe. Ezek bakker már hordában járnak. Gondlom csapatostól fosztogatják a Hádákat is, vagy veszik fel a menhelynek felajánlott rongyokat. Eleve rosszindulatúan állok hozzájuk, több okból, de mindig próbálok elvonatkoztatni. 

Most idős szomszéd néninek kellett volna egy kutya, odahaza. Ok: az előző állomány odapatkolt 16 évesen. Egyik reggel ott volt kimeredve. 
Na most, elkezdtünk keríteni kiskutyát, de mondta Teri néni, az nem jó, mert neki odegy, házőrző kell, odkettő nem akar már kölyökkel baszkódni, mert azt mire megtanítja blökiként viselkedni és nem szétkaparni a muskátlit, beleun az életébe, nincs kedve már hajkurászni, stb. Szerintem ez napnál is világosabb.

Felkerekedünk hát meglátogatni egy csapat ilyen túlsúlyos és rossz szagú csajt. Gondoltuk, majd örülni fognak, hogy jó polgár módjára elvisszük az egyik ronda nagy korcsukat. Megjegyezném, először egy tök normális és cuki kislánynál érdeklődtünk, aki szereti is a kutyákat, meg menti is őket. Nem tudom, mi a különbség, de neki férje meg kisgyereke is van, kutyája akkor pont nem volt. 
Ez viszont felénk nem úgy megy, hogy majd a jövő héten, mikor ott a kocsi, minden, eb nélkül nem megyünk vissza, táp is megvéve, szóval beüzemeljük a kutyát, bezsebeljük a köszönetet, iszunk pálinkát és mindenki megy a dolgára, mission completed. 

Így kerültünk a fent említett hordához. Ül a nénje kissé ziláltan, érted, kicsit koszos cipőben, kicsit dohányszagúan. Odamegyünk, mondjuk keressük a Teri néni új blökijét. Erre kaptunk egy két felvonásost, rövid cigi szünettel megszakítva, ami amúgy kurvára nem érdekelt minket, de udvariasan végigvigyorogtuk. Az első felvonás a helyes ebtartásról szóló beborult hülyeségeket tartalmazta, a második az ő önfeláldozó szűzi életét. Ez az önfeláldozás dolog sem állta meg a helyét, mert így első blikkre megmondtam volna, hogy baromi sok szabadideje lehet és lesz is, amíg le nem cseréli a fodrászát, étrendjét, a fejét, meg a kommersz Royalt. 

Első körben kiválasztottunk egy elég korrekt kutyaállatot, németjuhász meg mindenféle arra járó kan kutya keveréke volt. Nem tűnt segg hülyének, élénk is volt, farkat is csóvált, meg már esteledett. Mondtuk, nem kell variálni, az a kutya jó esz, tegyük kocsiba. Ezen Krimhilda felröffent. Annyira nem lepett meg tőle ez a hang, hogy majdnem felröhögtem, illett hozzá, mint a kis bajuszka is.
Hát hogy az nem AZ a kutya. Hanem Hektor. (Meg Plútó meg Hekaté, ugye.  Ezen már nem csak majdnem röhögtem fel.)

Mondtam az telep őrzőjének, hogy kérem tisztelettel, Teri néni már öreg, feléjük a kutya az Csuli, a cica meg Minci, nem fog azzal szarakodni, hogy ilyen neveket jegyezzen meg, mert tök mindegy. 
Bele lett ordítva az arcomba, hogy nem, Hekinek van személyisége. Én mondtam, hogy ha nem tetszene szarakodni, már lassan gazdája meg vacsorája is lenne. Erre jöttek tovább arcba a kedvenc kérdéseim, hogy mit enne a kutya. Mondtuk, hogy tápot, a másik Csulitól még van, de tudja a hátam, mi a neve, gazdaboltban azt adják és van rajta egy nagy kutya. Meg kapna maradékot.
Nem, nem kaphat Hekike maradékot. Ha disznót vágunk akkor se, mert azt főleg nem. Megtudtam, hogy tudatlan parasztok vagyunk, közben az ordibálásra előjött még két ilyen. Gondolom zárt a krimó. Megvan az a feeling, mikor alacsony számot dobsz és előjön két barlangi troll? Hát mi kb. nullát dobtunk.

Még egyszer el lett magyarázva, hogy mik a kutyatartás alapjai, én meg megfogadtam, hogy ez a Csuli itt nem marad, ezt a zajszintet láthatóan szarul viseli, és egyre kétségbeesettebben néz ránk, hogy mentsük már meg szegény lelkét, nem ő tehet róla, hogy az anyja tavasszal megesett.
Megtudtam, hogy Hekikének be KELL mennie a házba, hiába van neki fasza kis melléképület szalmával, amire télire még szőnyeget is rögzítünk. Finoman jeleztük, hogy felénk ez a dög majd akkor jön be a házba, amikor a Pokol befagy. Ennek az oka nem az, hogy oltári tufa az egész bandám, hanem az, hogy egy közel 30 kilós növendék kutyáról beszélgetünk, Olyan bizarrnak tartom, mit kéne vele csinálni a szobában? Üljek le vele teázni? Póker? Közös vacsora? 

Erre az egyik böllérlány visítva közölte, hogy az ő kisfia márpedig csak házba mehet és ő kapcsolatot is akar vele tartani. Ez utóbbit megértem, a kutya nem tud tiltakozni, gondolom Heki az egyetlen kan, aki moslékért cserébe megnyalja. Ezen már felröhögött a Marci is, tuti ugyanarra gondoltunk.  Dehogy az ő kisfia a legjobb helyre mehet csak. Kisfiad ám azt. Ez egy benga nagy kan kutya, nem kisfiú.

Eleve sikító frászt kapok az ilyentől, milyen fiam, lányom, anyukád, apukád? Én egy elég perverz nőszemély vagyok, de hogy kutya legyen a kölköm azt azért már nem. Nő lehet olyan ronda, mint a Világháború, lehet hogy szó szerint a kutyának sem kell de a biológia felülírhatatlan. Ha családtagnak tekinti azt a kutyát el kell keserítsem: Hekike falkaállat, nem fogja az anyukájának tekinteni, hanem vagy vezérnek, vagy jó esetben egyenrangúnak.
Hekike NEM a jó eset volt, lehet végső kétségbeesésében, de megpróbálta leharapni az anyukája fél kezét. Istenemre, egyre jobban bírtam a fejét. Én is meg akartam harapni a csajt, csak a kurva civilizáció. 

Mondtam akkor, már nem olyan kedvesen, hogy nyugodjon le, én szeretem a nagykutyákat, bár nem leszek az anyja, de nem is fosom össze tőle a lábam szárát. És a kezét is el tudom látni.
Eszembe jutott drága unokatestvérem, aki rendszerint hozzám hozta továbbképzésre a tévesen megválasztott kis kedvenceit, mert nem bírt velük, aztán mindig majdnem sírva húzott a kapu felé, hogy jaj, azért ne fegyelmezzem túl a kis cukikáját. Nem, persze. Majd vigyázban fogok állni neki, ha épp rossz kedve van.
Javasoltam is a néninek, hogy vegyen tacskót, Westit vagy törpehörcsögöt, ha ennyi esze van. Nem is csodálom, hogy csak védtelen négylábúakat nevez a gyerekének. Már egy ekkora Hekivel nem bír, és nem hiszi el, de még mindig könnyebb egy veszett pitbullal békét kötni, mint egy hormontúltengéses tini lány premensis napjait átvészelni. 

Esküszöm, ha az összes gyerekem felnő, az utolsó magzat 18. szülinapjára lecseréltetem az összes zárat, kivágom az összes macskát és kialszom magam. Hekikét el lehet kennelben szeparálni, de egy gyereket soha, az megy utánad, még évtizedek alatt meg nem szokod, hogy szarni nem fogsz többet egyedül. Megértem szegény csajt, szar lehet, hogy közel negyven és tisztában van azzal, a következő férfi, aki hozzányúl majd a ravatali gondnok lesz, de erről egy kutya sem tehet. 
És attól, mert naponta elé önt egy adag száraztápot, még nem lesz az anyja senkinek. Azért kőkemény éveket kell szívni, és nem a szülés rövid élményére gondolok, hanem arra az utána következő boldog életszakaszra, ami során ha valaki nem válik akkut drogfogyasztóvá vagy alkoholistává, az kezdheti előröl az unokákkal. Mintha nem táncolna az ember a teljes addikcio határán mindvégig.

Mert a gyerek az nem csak liheg a képedbe, azt csak az elején csinálja, aztán ordít, aztán folyamatosan beszél, ahogy a szeme kinyílik, hogy már zsong az ember feje. Aztán upgradelődik, mert szombat reggel 8kor nem alvás van, hanem ez, szent az ájfónjáról:



És maradjon az ember épeszű.
Arról nem is beszélve, hogy kutyának könnyebb új gazdit találni, mint a gyereknek. Tudom, próbáltam.

Persze ettől még simán jó fejek is tudnak lenni. Az, aki azt gondolja, 40 macska meg egy falka kutya kivált egy anyák napját, ahol a kis szarházi kockafejjel ábrázol meg két szál drót hajjal és vigyorogva átadja azzal, hogy szeret, az menjen, próbáljon meg venni magának egy családot. 

Csulinak lett egyébként, mert Marci rövidre zárta, bevágta Hekit a kutyaszállítóba, aki hálásan hanyatt is vágta magát a rongyon, kicsengette a 15ezres hozzájárulást és elhúztunk. A pénzt idegből adta oda, mert már ő sem akarta Csulit az elmebetegekkel hagyni.

Ez az összeg a menhely fenntartási költségeit hivatott támogatni, de főleg a sarki Legyest inkább, gondolom. Ezért a rahedli pénzért Csuli legalább oltva volt.
Teri néni örült, hogy újra megvan a létszám, tett fel kacsafejet főni az ebnek, mi meg kaptunk némi rövidet.

Mondanám, hogy a végén mindenki boldog volt, de sajnálom a menhelyen maradottakat. Valahol ők is emberek azért. 







2017. február 14., kedd

Bálintkor

Pont ma napon rájöttem, hogy van Izaura tévém. Véletlenül, pont ma, nem tegnap és nem is később: ezt égi jelnek veszem. Kapcsolgattam végig, mert tudni akartam, mit ad még a Telekom a Foxért (nekem ez az egy csatorna kell, az is a gyerek miatt) és ott volt. Innentől kezdve azt gondolom, rám fog mosolyogni a szerelem. Egyelőre csak Alejandro Aldama mosolygott bele az összes retinámba, de ez is több, mint elég. 

Rájöttem kérem, Valentin ide vagy oda, az ember másik 364 napon is szingli, nem tudom, minek kell pont most ezen stresszelni. Családom is van a Karácsonyon kívül is, meg gyerekem is nem csak a szülinapján (ok, akkor van leginkább) Jó, Államalapítás nincs minden nap, mert akkor egy csomó Magyarország lenne. Meg van még pár kivétel, de ebbe ne menjünk bele. 
Engem nem osztanak meg az ünnepek, eleve nem vagyok egy túl lelkes ünneplő. A Valentin cukiság, lehet kapni macikat szívvel, ami kurvára hiánypótló, mert máskor nem lehet tudni, mit akar a csaj alkalomra. Meg van virág is. 

Tuti sokakat az basz fel agyilag, hogy erre költeni kell, kötelezően, meg kell venni, mint Karácsonyra a zoknit meg Húsvétra a nyulat, amit ugye utána kidobunk az első kukába, amikor nem látja senki.  De nem kell, az isten szerelmére, csak mert oda van írva, nem fog lelőni senki, ha valami értelmes dolgot veszünk a giccs helyett, pl. mittomén. Ebben nem vagyok jó, általában macskás csetreszt kaptam vagy a nagy büdös semmit. Néha könyvet, amit vélhetően már olvastam. Egyszer ugyan megkérdezték, mit akarok, kértem egy 2.0 USB-t, kaptam egy pendriveot. Úgy érzem, ez megmagyarázza, miért nincs kedvem kapcsolatosdit játszani. 

Mondhatnám teljes önbizalommal, hogy egyedül én döntöttem úgy, hogy  egyedül legyek, de ez pont olyan kamu, mint amivel bármelyik szingli ringatja magát. Kiállhatatlan vagyok, öregszem és van egy csomó gyerekem is.  Még ha lenne pénzem, oké, de az ötödik emeleti panel nem pont az a miliő, ahova érdemes beházasodni. Mikor még fiatal kis feszes testű huszonéves voltam, na akkor kellett volna pár egész normális jelentkezőnek igent mondani, nem kis tornacipős hobóként kóvályogni Európában. 

Zavarni a Valentin nem zavar, van egy csomó akció, mint most a KFC-ben, akár csirkébe fojthatom a bánatomat. Az benne a pipec, hogy még igazolni sem kell, hogy nincs senkim, odamegyek és rögtön kapom. Meg küld a főnök mellé egy nagy adag krumplit is. Meg egy vödör fagyit. Meg 100as papírzsepit. Vannak opciók. 

Még tán azzal sincs bajom, hogy a nemi életem rendben legyen, egyelőre ingyen szexre jó lennék. Talán nem a legigényesebb rétegnek, de a kissé elkeseredettebbek még vállalnak. Nappal talán már nem, de kis piával még oké. Ezen a téren elégedett lehetek, mióta egyedül élek egy raklapnyi faszt felajánlottak már, hátha nem jut. Meg kell ezt becsülni, amíg ingyen adják. Már nyitottam spórolós számlát azért majd arra az időre, mikor már fizetnem kell a fiatal mexikói medencetisztító fiúknak. 

Még csak azon sem nyavalyoghatok, hogy nem talált meg a hercegem, mert ő tök jól irányban állt, a baj akkor is velem volt. Nem vagyok erre büszke, meg a végeredmény nem is volt meseszerű. Hogy lett volna? Ki látott olyan klisét, hogy a királylány a lánykérésen elkezd variálni, hogy  "Izé, Szőke, köszi a szívességet a sárkánnyal, tök rendes vagy, faja a királyságod, jól is nézel ki, de ne vedd már személyesnek, én inkább azzal a másik fazonnal dugnék, mert te valahogy...tudod, ez olyan csajos dolog, bírlak, de maradjunk barátok, jó?" Nyilván a releváns válasz erre az volt, hogy dögöljek meg, szóval ennyit a hercegemről. 

De most csak azért, mert a hercegem elhúzott az alvégen, a másik királyfi meg még nem ért ide, én nem fogok hisztizni. Majd lesz valahogy, olyan még soha nem volt, hogy ne lett volna sehogy. A KFC-t nem szeretem, de ott az Izaura TV, majd nézem azt miközben várok. 

Addig itt ez a nóta mára:



2017. február 13., hétfő

A sötét első árnyalata

Kértek többen, hogy legyen poszt a Sötét árnyalatairól, nagyon szívesen, persze. Ha újra megkérnek, majd lesz még. Elvileg van belőle 50.


Dili/2

Szóval elmebetegek meg elmebeteg kapcsolatok, itt tartottunk. Szokásos összekeverni a kettőt és a lehető legborzalmasabb színekben feltüntetni exeket. Ez elég kicsinyes, lássuk be. 

Nekem volt szerencsém a tényleg orvosi pszichopatához, ő azóta zárt osztályon heveri ki a traumát (ez itt metsző önirónia, nem miattam van ott hanem mert beteg és amúgy meg sötét és gonosz a lelke)
Hogy hogy kerültem vele össze? Nos unatkoztam. És ezért is voltam vele, mert szórakoztatott. Nem szép dolog ez, lássuk be, de nem ártottam neki.

Számomra a kapcsolatok túl sokat sosem jelentettek, akkoriban meg már egyedül éltem és arra a következtetésre jutottam, kell valaki a ház köré. Nem szeretek ásni és nem is nőnek való dolog. Emberünk jó választásnak tűnk, úgy vettem észre ért ezekhez a dolgokhoz és értelmiségi is volt, nem tűnt hülyének túlságosan. Elsőre nem is volt gond vele, bár nem láttam a rózsaszín ködöt, de én azt amúgy is ritkán, szóval úgy gondoltam, elviselhető lesz. Nem kellett túl sok idő rájönni, hogy valójában nem ért semmihez, illetve a többi állandó hazugságát is rettentő könnyű volt felismerni. Ez jó darabig szórakoztatott, unalmas estéimen belelovaltam elképesztő történetekbe és hallgattam a végtelen hülyeségeit. Jó műsor volt.

Hogy miért nem éltünk együtt boldogan, életünk végéig a saját elménk világában? Nos a gyakorlat sajnos közbeszólt. Mivel a süketelésen kívül semmihez nem értett, így feleslegesen volt ott, engem irányítani nem lehet, bár próbált tönkrevágni érzelmileg meg megalázni, túl sokra nem ment velem. Ez meg őt idegesítette fel. A véletlen pedig majdnem segített neki: kimerültem, elég sokat melóztam akkoriban és sok volt a felelősség is a nyakamban. Idegesíteni és zavarni kezdett, én meg beálltam hobbipiásnak. Ennek jórészt a társaság volt az oka, addigra már meguntam a történeteit és stresszelt az egyébként teljesen kiszámíthatatlan személyisége. Sosem tudtam, mikor van teljesen belassulva és mikor lesz agresszív. Mindenestre az én kezemből egy időre tök egyéb okok miatt kicsúszott az irányítás, ami pont kapóra jött neki, és egy időre királynak érezhette magát a pecómban a pénzemen.

Ez rohadt módon idegesített, valahogy nem bírtam soha ezt a szedjük el a másét dolgot, életemben egyszer fújtam meg egy babaruhát, de sosem játszottam vele, mert rosszul voltam tőle meg magamtól, aztán végül elmondtam az egészet mamáéknak. Visszaadni nem volt már mód, kidobtam a fenébe ne is lássam, nem lett volna rá amúgy szükségem sem. Szóval egy darabig néztem, ahogy pusztul minden körülötte, kisállatok, növények, minden, persze mindez úgy beállítva, hogy az én hibám. Aztán jött az a rész, hogy semmitérő vagyok, agresszív lett, követelőző és elkezdett terrorizálni, hogy lelép tőlem és megcsal. Ezen a ponton már nem volt szórakoztató, és kivágtam, mint macskát szarni.
Eleve nagyon idegesített a szofisztikált beszédstílusa. Nem kéne embereknek így beszélni, soha. Ez tényleg az a kategória, hogy két mondat után fejlövést érdemelne. 
Volt utóélete, mert hívogatta a barátaimat, hogy öngyilkos akarok miatta lenni (ezen elég jót röhögtem) meg engem is, hogy kivel jön éppen össze, aztán előadott valamit Facebookon is, de arra már a kollégái is felfigyeltek. Nem nagyon követtem nyomon tovább, végül hallottam, hogy bezárták, elég tré módon nézett ki fotón, de hát nem én tehetek róla, hogy bolond a szerencsétlen. Csapkodta ott a betonhoz a kismacskát meg csinált dolgokat, amit a bolondok szoktak,fúj.

Mindeközben hogy ne legyen jó nekem azért én is belefutottam a magam büntetésébe, ha abból indulunk ki persze, hogy pszichopata elvtársnak egy szoci nem lehetett akkora fun, mert kb. telibe szartam a manipulációit meg még ki is röhögtem érte, szóval megkaptam később én is a sorstól a magamét, amiért ilyen kis fasszopó voltam. 
Akkoriban hobbialkeszként töltöttem a szabadidőm nagy részét, ebből netkávézóban ültem a legtöbbet. Otthon nem volt net, meg amúgy is megvolt ennek a feelingje, jól elpofáztam emberekkel. Mindent kerestem ott csak társat nem, egyébként pont azt is találtam, szóval win-win. Kellett valaki értelmes, akivel lehet beszélgetni, és ilyet Békésben nem nagyon találtam, szóval valami ilyesmi volt az eleje a dolognak. Lássuk be, nem ehhez a környezethez szoktam, nem az a baj, hogy valaki nem teljesen normális, de ne legyen ostoba.

Kiváló időszak volt ez a maga nemében, remek társasággal, elég jól éreztem magamat. Kétlem, hogy a sör miatt voltam olyan istenverte barom, hogy egy percig sem jutott az eszembe az, hogy nem robotokkal csetelek. Sajnos ez nálam alapbeállítás, nekem egy szórakozóhelyen is díszlet a tömeg. Kiszúrtam ott egy arcot, aki lényegesen értelmesebb volt mint úgy az egész világháló együtt, ő meg kiszúrt engem. Nem vagyok arról szilárdan meggyőződve, hogy az ő részéről ez pusztán intellektuális érdeklődés volt, de mire kettőt pislogtam ott ültem valami közepén, aminek nevet sem tudtam adni sokáig. Elég mátrix-szerű élmény volt, én, a sör, meg a srác a maga dolgaival. Most komolyan, az alatt a pár év alatt szerintem nem csak a szürke, de a szivárvány összes árnyalatát eljátszottuk.

Az én addigi életem éppen napi szinten esett darabokra, tőlem teljesen független okokból, túl sok mindent viszont nem tudtam tenni, csak hogy végignézem. Szomorú egy mozi volt, de vannak időszakok, amikor okosabb, ha ülsz a seggeden és kussolsz, mert az Élet, a nagybetűs pont nem osztott lapot. Később aztán majd ráérsz összerakni, ami szétesett, vagy így, vagy úgy, de minden javítható. Az ember jó eséllyel nem lesz hülyébb, viszont sokkal rutinosabb az évek során. 

A mátrixban töltött időszakról is mesélek még, megér simán egy külön bejegyzést. 


2016. november 1., kedd

Dili/1

Ezzel a poszttal is lógok még, Czakó Dorinának aki jó dolgokat ír rossz emberekről itt, meg sok mindenki másnak. 
Rengetegszer hallom magam körül emberekre, hogy őrült, pszichopata, szociopata, ilyen meg olyan. Ezektől mindig összerezzenek. (Ennél már csak a selfiző kispicsáktól jobban, akik olyan őőőrültek, hogy ki merik nyújtani a nyelvüket kancsítva.) 
Tegyünk rendet a fejekben. A legtöbb ember ezek közül nem őrült, csak netto seggfej. Az exek főleg ritkán klinikai esetek, egyszerűen utáljuk őket. Ugyanez igaz a rokonokra, szomszéd nénire meg a kollegáinkra is, természetesen. 

Ahogy korábban említettem, nekem pl papírom van a szociopátiás személyiségzavaromról, mégsem vagyok se bezárva, se gyógyszeren. Mindig sejtettem, hogy valahogy nem vagyok pont olyan, mint a többiek, aztán egyszer belezavarodtam a világba úgy, hogy bekerültem egy kórházba. Ez konkrétan életmentő volt azon kívül, hogy tanulságos, de ez másik történet.

Szocinak lenni személyiségvonás, még csak nem is varázslatos lényem egésze, nem betegség és nem kell gyógyítani. Nem velem született, nem örökletes. Továbbá nem fogok ártani senkinek, mert nem vagyok gonosz, legalábbis nem gonoszabb, mint más. Amivel az emberek rendszerint keverik az a pszichopátia. Én nem vagyok nagy szakértője a témának, bár az emberek érdekelnek, az viszont tuti, hogy az a fajta pszichopata, akiket a filmekből ismerünk ritka és nem is hagyna életben, ha rájövünk arra, hogy nem olyan, amilyennek látszani szeretne. 

Szóval semmi pszicho. Az antiszociális illetve az introvertált megint olyan fogalmak, amiket szocikra aggatnak, de én pl szeretem az embereket és nem vagyok zárkózott. Az egyetlen gond, hogy nem igazán értem az emberei reakciókat, kiszámíthatatlanok számomra az érzelmek és nehezen követek értelmetlen, társadalmi beidegződéseken alapuló szabályokat (nem tisztelem alanyi jogon pl a feljebbvalóimat, viszonylag öntörvényű vagyok munkafolyamatokban és pl naturista vagyok: az emberi test önmagában nem vált ki belőlem reakciókat viszont kényelmesebbnek tartom ruha nélkül meg van még egy csomó ilyen hülyeségem). 

Sokat beszélgettem a doktornénimmel, hogy ezt a nyavalyát hogy kaptam el, de ez egyszerűen csak a családi mintám. Elég szigorú polgári családból jövök, a csabai vonal mellett mi vagyunk Csongrád megye lordjai. (Soha nem fogom tudni, a Ferenczi vagy a Bohus ág lett volna jobb-már ha állnom kellett volna valamelyik oldalra-valahogy egyik sem a kedves, nyitott és barátságos emberek csoportja) Nem hiszem, hogy rossz emberek lettek volna, vagy ártani akartak volna nekünk. Egyszerűen ők sem láttak más mintát. Megvolt mindenünk, amit kértünk és igazán jólnevelt gyerekek voltunk. Nem panaszkodtunk, szépen kértünk, nem sírtunk soha, igaz nagyon nem is nevettünk vagy hangoskodtunk. Fegyelmezettek voltunk, tanultunk, különórákra jártunk, felnőttek jelenlétében kussoltunk. Az érzelmi rész nálunk nem volt fontos, ezzel nem igazán vesztegetett időt senki. Nem voltunk ölelgetve, de verve sem. Ezek mind olyan dolgok, amikkel nem illett foglalkozni, és nem is volt érdemes, ha nem akartál egy jó lebaszást vagy hogy kiröhögjenek. Felnőttként is azt feltételezem, hogy a lehető legjobban jártak el. 

Mi voltunk a jó tanuló, jó sportoló mintagyagyerekek. Közösségben is szépen és csendesen üldögéltünk, leginkább magunkban. Akárkivel nem lehetett barátkozni, de ketten voltunk, játszottunk együtt. Egyébként sem voltunk szociálisan túlfejlődve, érthető okokból. Az ember pedig egy idő után feladja a sikertelen próbálkozásokat. Nem szerettek, én voltam a fura lány, akivel nem akar játszani senki. Nem mintha ez zavart volna. Eleve ahogy akkoriban elnéztem, hol ezzel játszottak, hol azzal, érdekelni érdekeltek a korombeliek, de nem tudtam követni, ki kivel van és mit kellene tennem ahhoz, hogy oda tartozzak. Inkább olvastam. 

Nem voltam kitűnő tanuló egyébként. Zavarban voltam, ha tömeg előtt beszélni kellett, ez a rész azóta sem az erősségem. A legtöbb kérdést egyszerűen nem értem, nem tudok egy egyszerű, egyirányú választ adni semmire. Nagyon még eldöntendő kérdésekre sem. A tesztkérdések frusztrálnak, nagyon nehezen viselem, ha vizsgáztatnak. Kevés embert fogadtam el a tanáraim közül is, órákon jórészt unatkoztam. De egész jó fogalmazásokat írtam, és sok minden érdekelt, a könyvtáron kívül. Alapvetően én jól szórakoztam, hétvégén meg elücsörögtem a tesómmal. 

Jó öreg vasárnap délutánok, én meg valami könyv, öcsém meg az aktuális játéka, még messze nem online és még pofázni sem kell. Az emberek az együttléteket kényszeresen kommunikációalapúra formázzák. Erre kb képtelen vagyok és a falnak is megyek tőle. Mégis, MI A FASZT MONDASZ? Naná, hogy semmit. Akkor? Ne ríkass meg, csak fog be szépen a szád. Na, ez idilli volna. 

Félreértések elkerülése végett, nem voltunk búval baszott család. Társasoztunk, utazgattunk, anyámék táncolgattak Dolly roll lemezre, nagyimmal megittuk stikában a bort, apa meg egy kimondottan népszerű fazon volt: az az intelligens, jó külsejű, bohém fajta, akivel mindenki szeretett volna együtt lógni. Általában tele volt a haverjaival a kert, babákat hoztak nekem ajándékba, ott lehettem közöttük  és én szerettem hallgatni, amiket beszélnek. Szóval nem vagyok depressziós, az megint egy más kategória. 

Az, hogy egy jó vagy kevésbé jó, de mindenképpen szigorú és konzervatív rendszerben nőttünk fel, kvázi elszigetelten anélkül, hogy az érzelmi és szociális fejlődésünket bárki is fontosnak tartotta volna, kialakította ez a klassz kis diszordert. Az érzelmek ugyanis, kivéve pár baromi ösztönöset tanult dolgok. Ahogy az általunk elfogadott szociális marhaságok, mint szerepek, játékok, kasztok meg minden olyan hülyeség, amit nézek már közel 40 éve de nem találok benne semmi koncepciót. 

Később egyébként elég népszerű fiatal lány lettem, gondolom a genetikám miatt, külsőségek, használható tudás, miegyéb. Nem állítom, hogy nem voltak soha barátaim, voltak és vannak is. Ahogy említettem, én nem vagyok introvertált, szeretek eljárni otthonról emberek közé. A mélyebb emberi kapcsolataimat viszont ez a diszorder nem könnyíti meg, sőt. Nyersnek találnak, nem vagyok jó stratéga, nem tudok jól időzíteni vagy manipulálni. Nem értem a jelzéseket és nincs bennem empátia. 

Ha mondok valamit én általában úgy gondolom, hát azért mondom, erre általában elkezdenek kombinálni, hogy vajon tényleg mit akarok. Mi vagy én, valami elcseszett szimbolista, vagy mi?! Na, mivel vicces vagyok, itt egy poén, igen, én vagyok a Bishop Rock. (Közérthetően: ez a legkisebb sziget a világon egy - általam fetisizált - világítótoronnyal. Szeretem a tengerészetet, legyen az akkor a magányosságom metaforája- azt vettem észre, hogy ilyenkor a hallgató megnyugszik, hogy aha, csak jól gondoltam. Jól, jól, persze.)
Viszont nem vagyok sértődékeny, nyitott vagyok és nagyon elfogadó. Mindenki más, én is, te is. A diverzitás csodálatos és szükséges is. Ez utóbbi az evolúció miatt, az előbbi meg azért, hogy ne pusztuljak el az unalomtól. 

Szóval tudok kapcsolatokat működtetni. Még párkapcsolatot is. 

Ezt az írást ezen a ponton fogom folytatni, ez én vagyok, viszonyítási alapként.  





2016. szeptember 28., szerda

Ha én cica volnék

Életemben már egy csomó mindennek elképzeltem magamat. Mikor kicsi voltam, akartam katona lenni, meg orgonaművész,  apáca meg boszorkány is.  Ez szerintem normális. Aztán mindig rájöttem, hogy utálom, ha parancsolgatnak, eleve nem tisztelek feljebbvalót alanyi jogon, nekem aztán lehet az atyaúristen is személyesen. A zenéhez nem értek, botfülem van és  a hangom még ennél is rosszabb.  Apácának sem vagyok a legalkalmasabb, rosszul lennék, ha csak egyfajta ruhám lenne. Varázsolni meg nem tudok, próbáltam.

Ettől ezek mindig végig kísérnek, a mai napig eljátszogatok a gondolattal, hogy ez lennék vagy az, papucs orrán pamutbojt. Terrorista soha nem akartam lenni, bár ahogy elnézem, akár az is lehetek. A régi mondás szerint postás, rendőr, vasutas-még a szomszéd kutyája is hülye. És milyen szépen védik is ezt a presztízsüket. Néha az az érzésem, az előző rendszer óta a rend fenntartói szart se fejlődtek , ha tehetnék egy random járókelőre rányomnának egy sapit és kreálnának egy koncepciós pert- aztán elmondhatnák, mennyire hatékonyak, mert probléma 5 perc alatt kilőve.  A szombati robbanás óta rajtuk röhögök. Ha én rendőrre akarnék robbantani, akkor tuti nem a Teve utcában tenném, mert az snassz.  Néztem a bizonyító videót, basszus, szoktam én is úgy csinálni a körúton szombaton, mint a halászsapkás, mikor rájövök, hogy nincs nálam óvszer, vagy mégis iszok még egyet a Négyes-hatosban vagy simán csak basszák már meg, hazamegyek. Megfigyelésem szerint az Oktogon környékén szoktak régi lakóházak felrobbanni, volt mostanában rá példa, csak azok szebb idők voltak, akkoriban nem zárták le a belvárost egy csöves reklámszatyra miatt. Nem tudom,  Austin Powers mióta van Budapesten, de én jól szórakozom. Titkosügynök viszont nem lennék. Ez a titkos dolog baromság, miért nem lehet megmondani, hogy ügynök vagyok? Mint Mulder és Scully. Az menő. Vagy Dale Cooper. Még menőbb.

Toronyőr például szívesen lennék,  Izlandon vannak remek állások, világítótoronyban. Ez spec tök komoly. Fontos meló, emberéletekről van szó, oda kell figyelni. Fiygelni kell a hajókat meg figyelmeztetni, nehogy zátonyra fussanak.  Egy ilyen megbízás legfeljebb 3 hónapig tarthat és nagyon jól kell bírni a teljes izolációt. Toronyban ugyanis nincs internet, hagyományos cb rádió van, meg konzervleves. Engem vonz a romantikus része, kandalló, medvebőr, tea, könyv, kint vihar. Sajnos a valóság némiképpen más, viharban ott készenlét van, nem Csehov.  Piálni meg szigorúan tilos.

Tényleg, hobó korszakomban gondoltam arra is, hogy alkoholista csavargó leszek. Erre ráuntam, mert szeretek fürdeni, nagyon zavar, ha valami nem jó szagú meg eleve a közhiedelemmel ellentétben nem hájpolok a piáért. A bort utálom, a töménytől fáj a fejem, a sör oké, csak vagy iszok, vagy eszek, ha eszek, utána nem kell sör, ha sörözök meg nem bírok enni és fáj a hasam. Voltak depresszív időszakaim, amikor kitartóbban próbálkoztam beállni ebbe a piások sorába, de meguntam. Drogosnak még rosszabb lennék, a bogyóktól fóbiám van, megfulladhatok,  fűfélékre baromi allergiás vagyok, ráadásul általában rosszul vagyok mindentől. 30 körül dohányozni is elkezdtem, a társaság miatt, de azt is rég befejeztem.  Akárhogy is nézem, a deviancia nem megy nekem.

Mivel némiképpen kényszeres vagyok és elég rosszul szocializált, próbálok pl emberibb lenni. Ha nem világos eddig, antiszociális személyiségzavarral szórakoztatom magamat.  Nem, nem vagyok bolond, ez egy jellemvonás,  nem betegség, csak nem tanultam meg dolgokat az emberi viselkedésről, mert nem igazán volt kitől meg nem is volt rá igényem, lássuk be. Most járok önfejlesztő csoportokba, de mint a legtöbb nettó szociopatának, nekem is csak abban segít, hogy jobban másoljam ez embereket. Nem vagyok gonosz, tudom mi a különbség jó és rossz között, vannak érzéseim (szószó), csak az emberek totál logikátlan reakcióival nem tudok mit kezdeni.  Ez nem elfojtás, ilyen a családom, nincsenek „megfelelő” mintákat (a „mesélj a gyereknek valamit „ nálunk egy random könyvet jelentett, így ovisként pl a Fizika kultúrtörténete egész bejött ). Lehetnék ugye normális (az vagyok), átlagos kislány – nekem viszont jó így.

Most a foglalkozások alapján tettem emberkísérleteket, ettem pl az Árpád híd aluljáróban, remélem, nem kapok coli bacit vagy vérhast, ettől most eléggé félek. Direkt akciós hamburgert választottam, olyan íze volt, mintha egy dögkútból szedték volna ki, de volt benne csalamádé és hagyma. Többen ették ezt, kicsit izgultam is, de szerintem jól sikerült végül, pont úgy csináltam, mint mások. Aki ismer, tudja, hogy az utolsó lenne életemben, amit megteszek, hogy utcai szemetet egyek, nos, megtettem, jól ment.  Jobban, mint mikor kínait próbálok venni vagy mikor a gyerek elküldött a KFC-be „valami finomért” és  kénytelen voltam megkérdezni, voltaképpen mit árulnak. Sosem jutott eszembe bemenni, de nem voltam előrébb, utálom a csirkét. Végül random vettem valamit, nem tudom,mi volt. Nem volt jó szaga.

Lehetnék pl mackóvarrónő. Ez most nagyon mozgat, jelentkeztem tanfolyamra. Valahonnan vannak természetellenes skilljeim, pl tudok fejből rajzolni szabásmintát. Nem tudom, hogy csinálom. Korábban sok játékállatot varrtam, dínócsaládot, macikat. De soha nem tudtam igazán különleges macit, aminek mozog a keze is. Alapvetően nincs ezzel tervem, majd odaadom a macikat ismerős srácoknak. A gyerekek szeretik ezeket a dolgokat. A srácokkal egyébként elég jól kijövök, mivel nem játszmáznak sokat baromi egyszerű megérteni őket. Ha egy tetű szarnak gondolnak valamiért, azt mondják, aztán elfelejtik. Könnyű eset. Srácokkal majd később szívesen foglalkoznék,lehetnék pl napközi vezető, van ilyen papírom is. Ott egyedül az okostojás anyukáktól parázok.  De egyébként gyerekezek most is, pont azt szervezgetjük, hogy teambebaszás helyett elmegyünk gyerekkórházat kifesteni.  Csapatépítő és legalább van értelme, ha már elbasszuk a cég pénzét.

A mamám azt mondta, bármi lehetek, ami csak akarok. Azóta bármi vagyok, mikor éppen mi.  Egymagam képes vagyok előadni a diverzitást. Ha cica volnék, egeret fognék. Mivel nem vagyok, azon töröm a fejem, hol lehetnek a saját határaim.